bezár×Telefon+36 20 / 361 63 78

Tranzakcióanalízis, sorskönyv, játszmák

Eric Berne (1910-1970) a huszadik század egyik legbefolyásosabb pszichológiai elméletét alkotta meg. Meggyőződése volt, hogy az emberi személyiségre vonatkozó tudást a kliensek, a laikusok kezébe kell adni, hogy segítségével jobban el tudjanak igazodni saját életükben, viszonyaikban, érzéseikben. Ezért fogalmai – az énállapotok, a játszmák és a sorskönyv – közérthetőek, könyveit pedig a nagyközönség, nem pedig a szűkebb szakmai közösség számára írta. Elméletének a „tranzakcióanalízis” nevet adta, mert az emberek közötti érintkezés, azaz tranzakciók elemzésére, leírására szolgál. Használata hatalmas mértékben megkönnyítik saját belső életünkben való eligazodást, az arról való beszédet és azon való változtatást.

Az énállapotok

Eric Berne gondolkodása szerint az emberi személyiség nem más, mint viselkedési, érzésbeli és gondolkodási mintázatok vagy programok készlete vagy gyűjteménye, amelyek mint megannyi apró áramkör működnek bennünk. Ezek a mintázatok életünk korai szakaszában alakulnak ki, és a későbbi életben a tudatosság segítségével megismerhetők és fölülírhatók.

Berne szerint ezek a programok három fő kötegbe rendeződnek.

A Gyerek-énben a gyermekkorunkból hozott, fennmaradt, átmentett programok élnek.
A Szülő-énben a szüleinkről és más szülőfiguráinkról (nagyszülők, tanárok, edzők, példaképek stb.) másolt programokat őrizzük.
Felnőtt-énünk pedig a tiszta racionalitást hordozza: egyrészt a külvilág valós tényeit és összefüggéseit tárolja; másfelől pedig személyiségünk belső hangjait is hallja, konstatálja és közöttük közvetít. A Felnőtt-én hordozza önismeretünket és emberismeretünket, menedzseli életünket. Jó esetben ez a személyiségrész hozza meg fontos döntéseinket, mondja ki a végső szót, és képezi az egészséges, érett személyiség irányítóközpontját.

A személyiség kialakulása *
(* Az egyszerűbb magyarázat kedvéért eltekintek a funkcionális és a strukturális modell külön felvezetésétől. A személyiség fejlődését itt a funkcionális modellbe sűrítve mutatom be. A számos néven emlegetett „Kritikus” vagy „Normatív” vagy „Strukturáló” Szülő énállapotot „Szabályozó Szülő” néven aposztrofálom, később kifejtendő okból.)

A Gyermek-én három alrészre oszlik.

Az úgynevezett Szabad Gyerek énrészben találjuk a fogantatásunk óta megélt és elraktározott spontán viselkedés-, érzés- és gondolkodási mintázatokat, az összes tiszta érzésünket, legyen az öröm, bánat, félelem vagy harag; itt észleljük az elemi testi jólétet vagy szenvedést, a spontaneitás, a szabadság és az intimitás képességét, az intuíciót, a kreativitást, a flow, elmélyülés, belefeledkezés képességeit. A Szabad Gyerek én a személyiség élő, lüktető szíve, átmentése a felnőttkorba az egészséges személyiség egyik elengedhetetlen jegye. Valahol mindannyiunkban ott élnek egy romlatlan gyerek érzései és reményei, vágyai, szomorúságai, alkotó kedve, bolondsága, spontaneitása, önfeledt játékra való készsége, életöröme és élni akarása.

A Szülő-én megnyilvánulásai két fő sávba rendeződek: a tápláló-ösztönző-gondoskodó-drukkoló sávba (Gondoskodó Szülő) és rendteremtő-szabályozó-normázó-keretező sávba (Szabályozó Szülő).

Fejlődése során az újszülött először anyja, apja Gondoskodó Szülő énszeletével találkozik és egy darabig a baba részéről a Szabad Gyerek spontán testi-lelki működései, a szülő részéről a korlátlan, teljes odaforduló gondoskodás párbeszédében élnek.

Ahogy a csecsemő fejlődése továbbhalad, előbb-utóbb találkozik anyja-apja szabályozó, keretező, normázó működéseivel is. Legelőször talán abban, ahogyan még az igény szerint szoptatott csecsemőt is próbáljuk valamiféle rendszeresség kereteibe terelgetni. A további növekedés során a kisgyerek egyre többször találkozik a szülei Szülő-énben hordozott kereteivel, rendszerező elvárásaival, normáival. Ez rendjén is van, hiszen a jól időzített, megfelelő mértékű rend, keret, norma és szabályozás az egészséges személyiségfejlődés és -működés alapfeltétele. A gyermek fejlődése a Gondoskodó Szülő optimális támogatásának és a Szabályozó Szülő optimális szabályozásának kiegyensúlyozott összjátéka közepette halad előre a legjobb úton.

Az idő előrehaladtával fejlődése lendületet kap, a világ iránti kíváncsisága kibontakozik. Fontos, hogy az szülők engedjék, hogy ez a fejlődési energia teret kapjon. Az egészséges fejlődést túlzó gondoskodással (GSz–) ugyanúgy tévútra lehet terelni, mint túlszabályozással, rosszul használt szülői dominanciával (SzSz–). A Szülő-én alrészeinek tehát van negatív és pozitív pólusa is.

Az őt körülvevő szülőfigurák Szülő-énjének különféle működéseire a gyermek együttműködően vagy tiltakozással reagál, nagyrészt annak függvényében, hogy milyen minőségű gondoskodást és szabályozást tapasztal, illetve ez mennyire illeszkedik az ő genetikusan „hozott” vérmérsékletéhez.

A különféle együttműködő vagy lázadó programok, érzés-, viselkedés- és gondolkodási mintázatok gyűjteményét később Alkalmazkodó Gyerek énnek és Lázadó Gyerek énnek nevezzük. Ezeket is magunkkal visszük felnőtt életünkbe. Alkalmazkodó programjaink egy bizonyos fokig a jólétünket, jó kapcsolatainkat szolgálják (AGy+) segítenek együttműködni, csapatban dolgozni, családban, társadalomban, lakóközösségben élni. Ha viszont túlságosan és kritikátlanul alkalmazkodunk (AGy–),könnyen előfordulhat, hogy magunkat csonkítjuk, túl nagy áldozatot hozunk, kizsákmányoljuk magunkat vagy a kibontakozásunk fontos fejezeteiről mondunk le. Ez árt, roncsol, ezért negatív előjelet kap.

Ha Lázadó Gyerek-énünk fölemeli a hangját valamiféle kizsákmányolással, ártással, igazságtalansággal vagy értelmetlenséggel szemben, akkor a saját magunk vagy csoportunk egészségét, jó működését szolgálja (LGy+), ha viszont csak obstruál, kötekedik, lázad, mert ilyesfajta figyelmet akar provokálni vagy mert ingerli őt a tekintély, a rend vagy a struktúra bármely formája, akkor roncsolja a környezetét és gátolja a saját kibontakozását is (LGy–).

A legtöbb gyermek fejlődése során egyre többször találkozik a szülő egy további, eddig nem említett működésével is. Jó esetben a szülőfigurák már a legeslegelső keretezéseket is racionális magyarázattal kísérik. (Kicsikém, nem szoktunk a fazékba nyúlni, mert forró a leves és ha belenyúlsz, akkor megégeti a kezed…) Ahogy a gyerek növekszik, majd a nyelvhasználatnak is birtokába kerül, egyre több és egyre összetettebb tényt és összefüggést adnak át neki a szülők. Ezekből az „ez így van” és „ha…, akkor…” típusú közlésekből a kisgyerek saját bimbózó racionális énrészében (Felnőtt-én) elkezd kiépíteni egy modellt vagy térképet a világról. Ezért tesznek föl végtelenül sok kérdést a 2-7 éves gyerekek és ezért kell nekik olyan végtelen sokat válaszolni. „A boltban pénzért adják az almát. A pénzt azért kapjuk, hogy dolgozunk a munkahelyünkön”…, stb.) Így a gyermek elkezdi feltölteni a Felnőtt énrészét a világ egyre bővülő pontos és racionális térképével.

A tranzakcióanalízis (TA) mint élettérkép

Az énállapotok felismerése és akaratlagos váltogatása az egyik nagy lehetőség arra, hogy életünket megkönnyítsük. Kellő gyakorlással meg tudjuk hallani, mikor melyik énállapotunkban vagyunk, melyikből beszélünk vagy cselekszünk, és a TA azt is megtanítja: vegyük észre, mikor lenne célravezetőbb átkapcsolni egy másikba. Például házastársunk kapcsán a Negatív Szabályozó Szülőből (itt sárkánynak is nevezhetjük) a józan Felnőttbe vagy a tiszta érzésű Szabad Gyerekbe. Az ilyen lelki tornagyakorlat segíthet elkerülni veszekedéseket, megoldani helyzeteket, helyrebillentheti rossz srófra járó kapcsolatainkat.



A játszma

Az énállapotok elméletre épül a játszmaelemzés is, ám annál többet kínál: rögzült, visszatérő konfliktusok megértésében és feloldásában segít. A személyünkre vagy kapcsolatunkra jellemző, bejáratott rossz kommunikációs sémák mögé nézve fejtjük föl, melyek a résztvevők tudattalanban rejlő valós vágyai, hiányai, milyen mélyebb fájdalmak, hiányérzetek, félelmek viszik bele őket abba, hogy bántsák azt, akitől a jót várják.
Na de mi az, hogy játszma? A fogalmat Eric Berne, az Emberi játszmák szerzője hozta létre.  Egy visszatérő, negatív érzelmi eseménysort jelöl vele, amelyet unásig ismerünk.
A játszma (amely nem azonos a hatalmi játszmával vagy meccseléssel, inkább afféle ismétlődő színpadi jelenethez hasonítható)

  • gyakorlatilag ugyanazokban a lépésekben játszódik le újra és újra; már-már előre tudjuk, hogyan fog végbemenni
  • sokszor más-más emberekkel is hasonló szerepben találjuk magunkat
  • nem vezet a szóban forgó probléma megoldásához
  • kívül esik a Felnőtt tudatosság hatókörén, mire észbe kapunk, már nyakig benne vagyunk és szinte lehetetlen a vége előtt abbahagyni vagy más sínre terelni
  • mindig reménykedünk, hogy most más vége lesz; mindig félünk, hogy mégsem
  • indulati feszültség kíséri, amely a játszma során egy ponton felerősödik
  • valamilyen kimondatlan üzenet rejlik mögötte vagy bukik a felszínre
  • kapcsolatvesztéshez, kapcsolatromboláshoz vezet
  • a háttérben életünk valamilyen kulcsfontosságú érzelmi témája húzódik meg
  • végül a felek egy ismerős rossz érzéssel, mély és korábbról visszatérő érzelmi fájdalommal kullognak el, amelyhez legtöbbször kapcsolódik valamilyen
  • visszatérő negatív gondolat, mantra vagy „tanulság” is (pl. „Lám, nekem soha senki nem segít.”).

A legfontosabb azonban az: minden játszma mögött rejlik egy valós, tiszta és vállalható érzelmi szükséglet, amely sokszor az érintett számára is ismeretlen vagy nem könnyen hozzáférhető, sőt meglepő, esetleg nehezen elfogadható. Ez az igény általában egy korai életszakaszban nem elégült ki. Ha felszínre hozzuk és megértjük, hogy az eredeti igény a maga idején jogosult volt, ám bizonyos körülmények miatt nem elégülhetett ki; ha elgyászoljuk ezt az akkor elmulasztott lehetőséget, akkor megértést és együttérzést tudunk gyakorolni saját magunkkal szemben, és részben – a mai, megváltozott feltételekkel – még az eredeti igény is kielégülhet. Innentől kezdve ez az igény már nem rángat dróton bennünket, tudatosságot és kontrollt nyerünk fölötte, ezért a kielemzett játszma már nem vagy csak igen súlyos stresszhelyzetben tud magával ragadni.
A játszmák kivédésének több stratégiája van, ezek egyéni tanácsadás során megismerhetők és elsajátíthatók.

A sorskönyv

Minden gyermek ahhoz a családhoz alkalmazkodik, amelybe született. Elemi lelki igényei kielégítéséhez bizonyos stratégiákra, paktumokra, alkalmazkodási mintázatokra kényszerül, ezek kialakítása során pedig öntudatlan konklúziókat szűr le a világról, az emberekről és saját magáról.

A sorskönyvelmélet azt segít megvizsgálni, hogy gyermekkorunkban, amikor családunk sajátos, egyedi, sokszor szűk vagy részben boldogtalan keretei között a világgal ismerkedtünk, hol vontunk le olyan következtetéseket, hol építettünk be olyan programokat érzésben, gondolkodásban és viselkedésben, amelyek ma, a felnőtt életünkben már ártanak nekünk. Egy-egy olyan alkalmazkodási stratégia, amely egy adott gyerekkori környezetben életmentő és logikus volt, sőt, az adott helyzetben a legjobb választás, a mai felnőtt világunkban már súlyosan gátolhatja a sikeres alkalmazkodást és a kibontakozást.

Hat-nyolc éves korunk előtt számos megállapítást szűrünk le a világról, az emberekről és saját magunkról, ám ezek jelentős részét nem is foglaljuk szavakba. Ritkán válnak tudatossá, inkább egészen magától értetődőnek tekintjük őket. Pl. egy óvodás korú kislány megállapítja, hogy apja és más felnőtt férfiak hangosak, rossz szagúak, erőszakosak és ijesztő nemi töltettel viselkednek, csipkedik, paskolják, hangos megjegyzésekkel heccelik. Ezért kialakítja azt az alkalmazkodási stratégiát: „addig jó, amíg a férfiakat jó messzire el tudom kerülni. Mi nők tartsunk össze a magunk külön világában.” Nem nehéz belátni, hogy amikor majd párválasztásra kerül a sor, ez az életmentő stratégia kerékkötővé válik.

Vagy egy óvodás korú kisfiú megállapítja, hogy ha elbújik a hangos családi veszekedések elől, magára húzza az ajtót és jó mélyen elmerül a fantáziajátékokban, akkor nem lesz baja, nem vonják felelősségre, érzelmileg is „megússza” a fájdalmat, és az egész rettenetes helyzet szinte nyom nélkül robog el a feje fölött. „Az legbiztosabb az életben, ha nem hallatom a hangom, hátat fordítok a bajnak, kimaradok a feszült helyzetekből, minél mélyebben elmerülök a saját gondolataimban, és kerülöm a felelősséget.” Szemmel látható, hogy ez a bölcs és sikeres alkalmazkodási stratégia egy későbbi munkahelyi helyzetben igen könnyen ellene fordulhat és súlyosan árthat jóhírének, kapcsolatainak, előmenetelének.

Megdöbbentő, de kétségtelen, hogy felnőttkori életvitelünket, cselekedeteinket hatalmas mértékben befolyásolják és szervezik a hat éves korunk előtt kialakított, elraktározott, öntudatlanul bennünk munkáló hiedelmeink és stratégiáink. Ezek a stratégiák szinte óhatatlanul magukkal hozzák, hogy bizonyos dolgokat nem tanulunk meg (pl. a fönti női példában erős, felnőtt férfival egyenrangú partneri viszonyt kialakítani; a férfi példában: hangját hallatni, konfliktust kezelni, feszült helyzetben felelősséget vállalni). A hiányzó viselkedései készségeket általában csak akkor sikerül kialakítani, ha előtte sikerül beazonosítani, felfejteni magát a sorskönyvi hiedelmet, felidézni az eredeti helyzetet, amelyben kialakult, megérteni, hogy akkor miért volt tökéletesen érthető, sőt indokolt, helyénvaló, esetleg életmentő; és belátni, ma miért nincsen már szükség arra az oltalomra, amelyet e hiedelem adott. Azon a területen, amelyet sorskönyvi hiedelmek determinálnak, a személyiség nem fejlődik, nem tanul. A sorskönyvi hiedelmet szentesítő trauma vagy huzamos stresszhelyzet felidézését és feldolgozását követően új viselkedések egész sora válik lehetővé. Így a sorskönyvünkre való rálátás válik az újrainduló személyiségfejlődés kulcsává.