A közösség és a kisgyerek

A gyerekek 3-7 év között még nagyon erősen ösztönvezéreltek és ezen az összes ősi csoportösztönünket kell érteni. Az óvodáskorú gyerek egyik legfőbb pszichés tanulandója éppen ez: megszokni hogy a társas viszonyok folyamatosan cseppfolyósan alakulnak körülötte. Kikristályosodnak már épp jól érezné magát aztán újra fordulnak egyet; az új helyzethez újra alkalmazkodni kell. Az ovis jó esetben megszerzi az ahhoz szükséges rutint készségeket hogy emberi közösségben elboldoguljon jól érezhesse magát. Ezért van hogy aki nem jár óvodába az alapvető társas jártasságnak lesz híján.

Persze, hogy nehézkes, adott esetben fájdalmas tanulás ez, és bizony, sérülhet is benne az a kisgyerek, aki a folyamat rossz oldalán találja magát. Ha a gyermekünk valamiért veszélyeztettebb (pl. bármiben elüt a társaitól),akkor érdemes odafigyelni, hogy milyen közösségbe adjuk: mennyire elfogadó a kultúrája, mennyire gondos és képzett az (óvoda)pedagógus, a tanító, milyen szellemiségű családok járnak oda. A gyermek a lelki egészségét, védettségét, jó kommunikációs készségeit első körben otthon nyeri, de bármennyire felkészíti is a kisgyereket a család, ezzel együtt is érhetik őt kellemetlen meglepetések a közösségben. A szülő nincs vele, nem lát rá, a gyerek nem mindig mondja el, ami történik vele. Nem is érti, nem jól méri föl a jelentőségét, nem tudja megfogalmazni, szégyelli, vagy elhiszi, hogy ő hibázott. Sokszor épp a jól szeretett gyerekeket éri egészen készületlenül, amikor az intézményben először és védtelenül beleszaladnak az erőszak, gúny, durvaság megnyilvánulásaiba, akár gyerekek, akár felnőttek részéről.

Az óvoda után az iskolában is tovább folytatódik a csoportdinamika megélése és tanulása; olyan „tantárgy” ez, amit a gyerekek egész gyerekkoruk során folyamatosan tanulnak. Hiszen serdülőkorban aztán újra nagyon fontos szerephez jut a kortárscsoport, akár a szülői hatásnál erősebbhez is.

A két varázsszer amitől sok mindent kibír a gyermekünk

Szülőként is, pedagógusként is az a dolgunk, hogy mellettük álljunk, tapintatos távolságból figyeljük, lássuk, értsük, terelgessük és tanítgassuk őket. Finoman, mindig az épp történő események mentén, mindig a lélektani pillanatot kihasználva, az ő nyelvükön, az ő teherbírásuk, érdeklődésük mértékéig, pozitívan, színesen, kedvesen. A gyerekeket az élettől megkímélni nem tudjuk és nem is ez a cél. A gyerekek a helyzetek viszonylag széles skálájához tudnak sikeresen alkalmazkodni, ha töretlenül a rendelkezésükre áll két tényező: a szívmeleg és a jó kommentárok. Ha a szeretetünkre mindig bizton számíthatnak, a talaj soha nem nyílik meg a lábuk alatt, soha nem esnek ki a megtartottságból; és ha tudunk nekik nyújtani jól átgondolt, egészséges magyarázatokat, tudatos, okos nevelést, stabil, érthető elveket, letisztult értékrendet, jó konfliktuskezelő technikákat, pozitív, emberséges viselkedésmintákat, amelyekkel azonosulni tudnak, akkor okkal reméljük, hogy el fognak igazodni az életben, mindig visszatalálnak az útra.