Hogyan tanuljak gyermekemmel?

Tanítsd tanulni!

A szakemberek megosztottak azzal kapcsolatban, tanuljunk-e a gyermekünkkel. Kétségtelen, hogy jobb, ha szülő és gyermeke kapcsolatában a hangsúly a közös örömökre, játékra és felfedezésre, a feltétel nélküli elfogadásra, a melegségre és a támogatásra, az életleckéket közvetve tanító jófajta beszélgetésekre kerül. A közös tanulás könnyen fordul át ítélő, értékelő helyzetbe, ami mindig veszélyt jelent a kapcsolatra nézve. Ráadásul a szülőnek a tananyaggal, az iskolával, a tanulással és tanítással kapcsolatos rossz beidegződései, emlékei, idegessége, gyanakvása vagy bizonytalansága is rávetülhet a tanulási helyzetre – és az ilyesminek sajnos a gyerek issza meg a levét. A veszélyek egyértelműek, a közös tanulásból könnyen lesz veszekedés.

Na de megengedhetjük-e magunknak, hogy a gyerek és az iskola viszonyába ne szálljunk be szereplőnek?

Ha az iskolák jól működnének, ha a gyerekek és a tanárok le tudnák ezt rendezni egymás között, ha a tanárok betöltenék a funkciójukat, akkor megtehetnénk. Ha élményszerű lenne a tanítás, ha pontosan strukturált lenne mind az órai munka, mind a házi feladat; ha az ép lelkű, motivált, kedves, jó személyiségű tanárok lennének többségben, akkor minden menne magától. Akkor a gyermek eligazodna a helyzetben, szeretné a tanárt és az anyagot, pontosan tudná, mi a dolga és kedve is lenne a tanuláshoz. Ha a kisiskolás azzal az érzéssel ül le tanulni: „szeretem Erzsi nénit, érdekes ez a lecke, és tudom, mi a dolgom, csak le kell ülni és megcsinálni, nemsoká mehetek vissza játszani”, akkor ez többnyire be is következik.

Na de hányszor érzi ezt?

A valóságban…

gyermekünk bármely 10 tanárából átlagosan 0-1 kiváló, 1-2 egész jó, a többiek pedig – legtöbbször önhibájukon kívül - a módszertani alulképzettség, a kiégés, a keserűség, a demoralizált cinizmus és a kuszaság különböző elegyeit mutatják. Gépiesen és frontálisan oktatnak, sokszor gorombán és csúfondárosan kommunikálnak, elúsznak saját struktúráikban, az osztályozást büntetésnek, a dolgozatokat afféle rajtakapós játéknak tekintik. Ha rosszak a jegyek, kevesen teszik föl maguknak a kérdést: vajon miért nem sikerült megtanítanom az anyagot ezeknek a gyerekeknek? És mit kéne tennem, hogy sikerüljön? Beszélnek viszont – tanórán – a saját problémáikról, gyerekkorukról, a babgulyás legjobb receptjéről, értékrendi elméleteikről, az ideális iskolásról alkotott hajmeresztő vágyképeikről és a fizetésükről. A gyerekek pedig kedvetlenül és értetlenül evickélnek a bizonytalanban.

Ezen a ponton két forgatókönyv lehetséges. Vagy beáll a Csányi Vilmos által (nem a tanulásra, hanem a szocializációra vonatkozóan) leírt helyzet: a szülő azt várja, hogy a gyereket az iskola nevelje, az iskola úgy tudja, hogy a gyermeket a család neveli, a gyerek pedig a kettő között kiesik a semmibe és az iskolázás hosszú évei során szellemi potenciáljának töredékét hozza csak ki magából.

Vagy pedig egyre szembeötlőbb lesz az eredménytelenség, és

a szülő úgy dönt, hogy közbelép.

Megpróbál tenni valamit, hogy a gyermeke fejlődjék. Magántanárt fogad vagy rászánja magát, hogy együtt tanuljon vele. Előbb-utóbb rájön, hogy a helyzetét nem könnyítik meg. Az iskola nem kommunikál, ám ha mégis, akkor a szülőben saját gyerekkora nagy letolásainak emléke éled újra, ahogy lesütött szemmel, pironkodva ül a fogadóórán és maradék öntudatával azon álmélkodik, hogy húsz év alatt semmi sem változott. Amit a gyerek mond, azon sem könnyű eligazodni, a szülőtársak zöme ugyanúgy nem érti; a stréber-anyukák pedig féltve őrzik titkaikat, csupán a tanáriból látjuk őket kisuhanni a legváratlanabb pillanatokban és nem értjük, ő mitől is tegezi az osztályfőnök nénit.

Ha nem akarjuk, hogy a gyerek tanulási kedve, év végi jegyei és az ezekre épülő jövője, gimnáziumi, egyetemi felvételije rámenjen erre a helyzetre, lépéskényszerbe kerülünk. Pedig a gyerekkel együtt tanulni sokszor feszült, nehéz, néha megoldhatatlannak tűnő feladat. Hiszen nem vagyunk rá megtanítva, nem vagyunk rá kiképezve. Belevisszük a helyzetbe saját régi zavarainkat, félelmeinket, bizonytalanságunkat. Féltjük szülői tekintélyünket és a békességet. Rengeteg érzést mozgósít egy-egy ilyen helyzet, és erről ritkán adunk számot.

Sok szülő úgy érzi, ezt nem tudja elnézni, nem maradt más út: és minden jótanács ellenére a közös tanulás útjára lép. Teszi, amit tud, és ahogy tudja. Több-kevesebb sikerrel, több-kevesebb kínnal, kapcsolatuknak hol ártva, hol használva. Szülők tömegei töltik ebben a köztes és meghasonlott helyzetben hétköznap délutánjaikat – ha pedig már így van, akkor a szakember is lépéskényszerbe kerül: érdemes a szülőknek segítséget nyújtani abban, hogy ez a közös tanulás élményszerű, eredményes, kapcsolaterősítő – és átmeneti legyen.

Hogyan vihetjük sikerre az együtt-tanulást?

Valóban: felkészületlenül nyakunkba venni ezt a szerepet és feladatot veszélyes és nyűgös vállalkozás lehet. Az élet azonban sokszor nem hagy más utat, mint hogy megtanuljuk, hogyan siethetünk mégis gyermekünk segítségére. Márpedig ha módszeres felkészüléssel, erős tudatossággal, egy jól kidolgozott sorvezető és némi önismeret birtokában szánunk rá pár hónapot, hogy együtt tanuljunk a gyermekünkkel, akkor hamarosan újra elengedhetjük a kezét – immár abban a biztos tudatban, hogy kusza helyzetekben, kevésbé motiváló tanerő mellett is megállja a helyét, mert magától és magának tanul. Ha pedig megtanultuk, hogyan érdemes a gyerekkel együtt tanulni, a kapcsolatunk nem feszültebb, hanem tartalmasabb lesz az együtt töltött délutánok révén. Ebben segítenek az alább felsorolt alapelvek.

Irányelvek

1. Ne alázd! Soha, semmiért, semmilyen feltételek mellett, semmilyen hangulatban, ne alázd a gyermekedet tanulmányi, teljesítményhelyzetben (vagy bármikor)! Ne szidalmazd, ne mondj róla rosszat, ne ítéld meg, ne tegyél róla negatív kijelentéseket, se nyíltan, se burkoltan, se célzatosan, se összehasonlítással – sehogy!
2. Tanítsuk meg, hogy előre tekintse át a napját, a feladatait! A kulcs itt az, hogy soha ne mondjuk el neki, mi a dolga, hanem érjük el, hogy ő mondja ki! Minél súlytalanabb, minimálisabb kérdéseket teszünk föl, annál inkább nála marad a felelősség – és ez a cél. Van egy logikus kérdéssor, amin érdemes minden nap végigvinni őt, ameddig végül vérévé nem válik. Ez valahogy így hangzik: Miből kell tanulnod? Abból mennyit? Az mennyi időt vesz igénybe? És még? Abból mit? Az mennyi időt vesz igénybe? Az egész együtt menyi időt vesz igénybe? Mennyi szünetet szeretnél tartani? Mikor tudsz a legjobban tanulni, mikor érdemes hozzáfogni? Én szóljak, vagy megjegyzed magadnak/nézed az órát/beállítod a mobilod? Ha nem ültél le időben, emlékeztethetlek?
3. Szerződjünk a gyerekkel, hogy mikor tanul – ám hagyjuk kísérletezni, melyik időszak válik be legjobban! A fönti kérdéssor esetén ha pl. azt mondja: „este, vacsora előtt”, kérdezzük meg: az hogy vált be a múltkor? Kész lettél? Mit is fogadtál meg a múltkor?
4. Segítsünk strukturálni a tananyagot! Ha leültünk a gyerekkel, mondjuk ki, tanítsuk meg neki, hogy a tanulás nem ott kezdődik, hogy leülünk és megírjuk a leckét, hanem éppoly fontos és legitim rész a feladatot preparálni, előkészíteni, letisztázni, hogy mit kell csinálni, vagy adott esetben akár megszerezni, előteremteni a tanulási (segéd)anyagot. Ebben mindenkor legyünk a segítségére. Ha a feltételek nem jól adottak, mert az iskola nem teremti ezt meg, akkor bátran ismerjük el, hogy a feltételek nem adottak, és hogy külön energiát igényel összeszedni, mi a tanulandó.
5. A feladatot osszuk föl kis részekre! Tanítsuk meg a gyereket, hogy kezelje a saját stresszét és fáradtságát. Tanítsuk meg, hogy a feladatot szeletelje föl akkora részekre, amelyek nem okoznak nagy stresszt vagy nem keltik óriási kihívás érzetét, és hogy ezek között tartson szünetet!
6. Legyünk viccesek, a közös tanulás legyen jó élmény, amire a gyerek visszavágyik! A jó élmény eleinte fontosabb, mint az eredményesség! Építgessük a bizalmat és a részvételt, és majd csak ez után az eredményeket! Minden lehetőséget ragadjunk meg a poén, a humor, a meglepetés és az élményszerűség bevitelére! Ha például a közönséges törtekkel küzdünk, vegyünk elő három sportszeletet, vágjuk föl őket négy egyforma részre, három egyforma részre, öt egyforma részre! És ha a kivonásra kerül a sor: a kivonandót feltétlen együk meg a kisebbítendőből! Minél többet vihogunk és bohóckodunk, annál könnyebb lesz őt legközelebb asztalhoz ültetni. Tanítsuk meg őt a vicc és a komolyság közötti mozgásra!
7. Fontos hogy azt is megszokja, ha hibázik, nem lesz semmi baja, sőt: a hiba hasznos jelenség. Nem más, mint diagnosztikus eszköz: egy pont, ahol meg tudjuk állapítani, hol van még tanulnivaló, hogy tudunk nagyon hasznosan hozzátenni az eddigi tudásához. Ha hibázunk, örüljünk neki, egyszerűsítsük le a dolgunkat és szépen, türelmesen menjünk vissza arra a pontra, ahol még megvolt a fonál, és gyakoroljuk ki azt, amit szükséges.
8. Ne fogjuk az iskola pártját a gyerekkel szemben! Hagyjuk őt maximálisan szóhoz jutni, elmesélni a saját megélését, a saját érzéseit az esetleges vitás eseményekkel kapcsolatban. Törekedjünk az egyes történetek esetén az események, a tények maximálisan mély megértésére, ha nem muszáj, ne hibáztassunk senkit; ha kérdezünk, akkor csakis a tényekre és mindig a tényekre kérdezzünk; de fontos, hogy a kérdezés helyett/mellett használjuk a Gordon-féle értő figyelem eszközét is! Ha úgy érezzük, a gyerek hibázott, akkor adjunk neki esélyt, hogy ezt ő mondja ki!
9. Ha a gyerek panaszkodik az iskolára, ezt használjuk arra, hogy tanulhasson belőle: értelmezni a különféle élethelyzeteket, megérteni, hogy neki mik az igényei tanulási és iskolai helyzetekben, mi az, ami zavarja, mi az, ami segíti. Segítsünk neki eligazodni ezekben a bonyolult helyzetekben, ahol szerepet játszik a tanár személyisége, az iskola mint intézmény, az oktatási rendszer egésze, a gyerekek személyisége, a tananyag, az osztály dinamikája és még annyi minden más. Az esetek részletes megbeszélésén keresztül rengeteget tanulhat a gyerek az életről, értékrendről, emberi viselkedésekről és megoldásokról, saját magáról és a családjáról.