Kirekesztés az óvodában, iskolában
Csoportdinamikai gyorstalpaló szülőknek, nevelőknek

Az ovis korú gyerekek egyik középponti élménye a közösség. Az óvoda nem kényszerintézmény, hanem – ha jó, és a gyerek is jól van – a fejlődéshez elengedhetetlen társas készségek kialakításának terepe. Nem mindig könnyű a kicsiknek megtapasztalni mindazt, ami a csoportléttel együtt jár: kisebb körök alakulnak, változnak; rangsor képződik, ahol egyesek erősebbek vagy népszerűbbek; folyton mennek az erőpróbák, az adok-kapok, a tulajdonviszonyok szüntelen vitái. Emberi létünk alapkérdéseit gyúrják az ovisok: ki az erős és a gyenge; milyen érzés győzni, alulmaradni, és milyen együttműködni; mitől van az, ha befogadnak vagy kirekesztenek. Az a kisgyerek, aki súlyos kiközösítés-élményt szenved, egy életre szólóan sérülhet személyiségében. A felnőttek sorsfordító szerepet játszhatnak, miközben ezeket a folyamatok kísérik, kommentálják – hiszen ezért állított minket a kicsik mellé a természet. Ehhez azonban érdemes megérteni, mi is történik itt pszichológiai értelemben, és mi ezzel a dolgunk.

Csoportdinamika mindig lesz az emberi életben
akár szeretjük, akár nem, mert az ember csoportlény. Aki elolvassa Csányi Vilmos Emberi természet vagy Az emberi viselkedés c. könyvét, részleteiben is megismerheti, hogy társas viselkedésünket hogyan szervezi ősi csoport- és egyéb ösztöneink hajtóereje. Az ösztön az egyik fő emberi mozgatónk – hangsúlyozom: az egyik –, mert rövidesen a másikról is szót ejtünk. Az állatok ösztönös viselkedéseinek készletét az etológia írja le. Az ember ösztönös viselkedéseinek térképét pedig a humánetológia adja a kezünkbe. Mindenkinek érdemes valamilyen mélységig megismerni az emberi természet ősi, evolúciós mozgatóit, aki emberekkel foglalkozik vagy gyereket nevel. Hiszen ki-ki a saját életében is könnyen kitapinthatja a legfontosabb dinamikákat:

• a kirekesztés-befogadás feszültségeit
• a rangsor azaz dominanciaviszonyok erővonalait;
• a kisebb-nagyobb szövetségi rendszereket vagy
• a nemi szerepekhez kapcsolódó viselkedésmintákat.

A munkahelyen is megnézzük, milyen autóval vagy egyéb státusszimbólummal villog a főnökünk; az iskolai szülői körben, hobbinkkal kapcsolatos közösségben is kikeressük a „magunkfajtákat” és velük „klikkesedünk”; az új munkavállaló is hamar ráérez, kinek a kegyeitől függ, és hova érdemes csapódni, ha boldogulni akar a csapatban.
(Magyarországon szerencsés helyzetben van, akit érdekel a humánetológia, mert e tudományág egyik nemzetközileg elismert szaktekintélye a remek, könnyen fogyasztható stílusban író Csányi Vilmos.)

A kirekesztés körébe tartozik ennek az ösztönnek egy sajátos és sajnálatos leágazása: a valamilyen vonásában kirívó taggal kapcsolatos viselkedés. Nemcsak az embernek, hanem a csoportban élő lényeknek általában erős az a késztetése, hogy azt az egyedet, akinek valamiben eltér a külleme, vagy akit sérültnek észlel, azt kirekessze, kiszorítsa a csoportból. Ennek feltételezett evolúciós magyarázata az, hogy a kirívó és a gyenge odavonzza a ragadozókat, veszélyt jelent a csoportra nézve.

(Azt is tudjuk, hogy az állatok kognitív rendszere nehezen tűri, ha egy számukra ismert tárgy vagy élőlény elüt a standard sémától, azaz egyszerre meg is felel neki, meg nem is. Például egy faragott maszk látványával fel lehet idegesíteni csimpánzokat: hiszen az félig-meddig arc, és mégsem az...)

Az ovisok agyában még épp csak most épül az a terület (a homloklebeny, prefrontális kéreg),ahol mindazon készségeink laknak, amelyek emberré tesznek bennünket a szó biológiai-pszichológiai értelmében. Készül, hogy egy nap, nagyjából az iskoláskor kezdetétől, fokozatosan átvegye az irányítást. Ezért van az, hogy ők még ösztönösen rámozdulnak bárkire, aki valamilyen felszínes vonásában eltér a megszokottól (pl. szokatlan hajú/arcú; szemüveges; akármi... a gyerekeknek tényleg minden szemet szúr!). Primitív, ösztönös késztetések ezek, amelyeken az emberi ész és etika, és a megfelelő felnőtt beavatkozás segíthet felülemelkedni. Hiszen ez emberi kultúránk egyik alapértéke – ember mivoltunk kiindulópontja.

A másik tényező: tudat, ráció, etika, kultúra

Civilizált emberi szemmel nézve kíméletlen, állati ösztönök ezek – farkastörvények. A társas viselkedésünk másik formálója a tudat, a racionális észhasználat és az ebből évezredek alatt kiépült kultúrák. Ebből fakadnak a felvilágosult európai kultúra olyan vívmányai, mint az egyetemes emberi etika, vagy az emberi méltósághoz és jogegyenlőséghez fűződő értékeink. A felvilágosult etika, amely azt mondatja velünk, hogy minden embert egyenlő emberi méltóság, jóhiszeműség és esélyek illetnek meg. A józan eszünk, amely tudja, hogy a testi fogyatékkal élő ember vagy küllemében elütő ember érzelmileg, szellemileg éppoly jó képességű, személyiségében éppoly értékes, mint bármelyikünk. Vagy az elemi emberi jóérzésünk, amely a szellemileg vagy más módon sérült emberekkel kapcsolatos első, ösztönös riadt reakciónkat felülírja és azt diktálja: együttérzés, esélyek, fejlesztés, emberhez méltó bánásmód illeti meg őket is.

Mi a felnőttek szerepe?

De az ovis gyerek mindezt még nem tudja, még épp csak kezdi tanulni. Ő még kis ősember-féleség, félúton járó kultúrember-palánta. Az ösztönök ott munkálnak benne; ugyanakkor fél szemmel, fél füllel folyton a felnőtteket figyeli: valójában hogyan is kell erről vagy arról gondolkodni? Hogyan is kell az életben elforduló dolgokra reagálni? Mit is érdemes erről tudni?

A gyerekközösségekben örvénylő csoportdinamikai – kirekesztésbe-fogadási, rangsorral, vagy akár kulturális sokféleséggel összefüggő – jelenségek kapcsán az a döntő, hogy mi felnőttek hogyan, milyen színvonalon kezeljük ezt a csoportdinamikát. Más szóval hogy a saját ösztöneinkhez hogyan viszonyulunk, milyen emberi, azaz erkölcsi és racionális megfontolásokkal írjuk fölül ezeket. A csoportfolyamatok – csúfolás, kiközösítés – felvilágosult kezelését tőlünk, felnőttektől kell megtanulniuk a gyerekeknek: már ha a mi fejünkben helyén van a dolog. Ezért hát a helyzet kulcsa az, hogy mit tudunk, mit közvetítünk minderről mi, felnőttek. Mit tudunk a tudatos gondolatainkkal, és mit hordozunk a reflexeinkben, családból hozott reakcióinkban, amiket talán soha nem vizsgáltunk fölül. Mit tartalmaz a családi-kulturális örökségünk, mit üzenünk a viselkedésünkkel?

Mit érdemes tudni az ösztönökről?

Csoportdinamika mindig lesz, mert ösztön, az idők végtelen ködébe visszanyúló része a genetikai örökségünknek. De ugyanilyen erős ösztön az is, hogy embertársunk iránt – ha a saját csoportunk tagjának tekintjük őt – támogatóak, együttérzőek, altruisták legyünk. Minden azon múlik tehát, hogy megtanítjuk-e gyermekeinknek, hogy mi, emberek, mindannyian egy nagy, közös csoport tagjai vagyunk. (Nem mellékesen a kereszténység alaptanítása is pontosan ebben áll – igen sajnálatos paradoxon, hogy erre a történelem során olyan intézmények alapultak, amelyek újratermelték az összetartozás-kirekesztés, diszkrimináció összes csoportdinamikai jelenségét.) Olyan csoporté, ahol mindenkinek kijár az együttérzés, a jóindulat, az, hogy igyekezzünk megismerni és megérteni őt, és pozitívan viszonyulni hozzá.

Amikor tehát azt kérdezzük, hogyan kezeljük a kirekesztést az óvodai-iskolai közösségekben, akkor lényegében azt kérdezzük: mi is a dolgunk azokkal az „állati” ösztönökkel, amelyeket magunkban hordozunk. A pszichológia és filozófia egyik régi alapkérdése ez, de a hétköznapi életben is mindannyian szembekerülünk azzal a kérdéssel, hogy mi a dolgunk különféle – diszkrimináló, rivalizáló, agresszív vagy nemi – ösztönös késztetéseinkkel. Elfojtani? Bátran megélni? Vagy valami más?

Egy fontos pedagógiai kérdés: mi a dolgunk az ösztöneinkkel?

Túl sok helyet venne el részletesen megtárgyalni, miért nem járható út az, hogy sokmillió éve rögzült ösztönös késztetéseket puszta akaraterővel, fegyelemmel fojtsunk vissza és próbáljunk nemlétezővé tenni. De talán nem is szükséges – ez meglehetősen átment a köztudatba. Az ösztönöket elfojtani, felszámolni, eltaposni nem lehet; az emberi kultúrtörténetben csúfos kudarcot vallottak az erre tett kísérletek.

Ugyancsak nem az a cél, hogy az ösztönöket hagyjuk szabadon dúlni – az a romantikus elképzelés, hogy a gyereket csak békén kell hagyni és majd magától harmonikus lénnyé fejlődik, illúzió, amely az emberi természet és a nevelés félreismerésén alapul. Ez a tévhit szintén számtalan nevelési kudarchoz vezetett, nem is vezethet máshoz. „Nálunk nincsenek szabályok” – büszkélkednek némely szülők, vagy „Mi nem szeretjük szabályok közé szorítani a gyerekeket” – állítják büszkén egyes pedagógusok. Pedig szabályok nélkül elvész az ember – Csányi maga írja, hogy az ember (épp mert csoportlény) szabálykereső, szabálykövető lény.

Na de akkor hogyan is lehet eligazodni az ösztönök világában? Ha sem elfojtani, sem szabadon engedni nem tanácsos, akkor mi a dolgunk ösztönös energiáinkkal?

A harmadik út: mederbe terelni

A gyerekek mellett az a dolgunk, hogy az ösztöneiket civilizált mederbe tereljük. Az „elfojtani” és a „dúlni hagyni” (laissez-faire; laissez-passer) helyett a harmadik úton akkor járunk, ha az ösztönök áldásos energiáját megőrizzük, lekötjük, és átfinomítva, kiművelve civilizált mederbe tereljük. Ennek a medernek az egyik partját a józan ész, a tények és a realitások alkotják; a másikat az etika, az elvek és normák képezik: mi tisztességes; mi emberséges; mit követel az ésszerű rend és a hatékony szervezés; mit illik és mit nem az adott közösségben. Életkorának megfelelően újra és újra jelezzük és képviseljük az emberi viselkedés mederfalait: magyarázva, indokolva, határozott metakommunikációval, de nem erőszakkal és nem „állatidomító” eszközökkel. A szülő dolga a szabályozást képviselni a gyermek életében, és türelemmel elfogadni, hogy a gyerek sok év során, fokozatosan teszi majd belsővé ezt a szabályozást.

Ezért mindenkor számolnunk kell azzal, hogy az ösztönök energiája újra meg újra túlcsap majd a civilizált szabályozottság mederpartjain. A mi munkánk pedig abban áll, hogy azt oda visszaterelgessük; a megrongált partokat újra és újra helyreállítsuk. Hogy törekedjünk az ösztönök energiáját a törvény, a rend, az etika, az ígéreteink, az együttélés általunk is elfogadott közös szabályai, a mások szükségleteivel kapcsolatos megfontolások, a tények, a realitások medrében áramoltatni.

Ez egyben minden nevelés célja, lényege. A gyermekbe bele van kódolva az a várakozás, hogy saját magánál tapasztaltabb, erősebb szülőfigura (szülő, nevelő, rokon stb.) adjon neki biztonságot, kereteket, normákat, tanítgatást, humánusan, melegséggel, jó magyarázatokkal és megfelelő magabiztossággal. Igen, ez a felnőttektől intenzív, figyelmes jelenlétet követel. Az emberi személyiség elképesztően komplex; ahhoz, hogy sikeresen megérkezzék a felnőttkorba, több, mint 25 év szükséges: efölött éri el felnőtt érettségét az a bizonyos, kulcsfontosságú homloklebeny. Ez nem azt jelenti, hogy addig gyerek lenne a fiatal, dehogyis. De jelenti azt, hogy addig bizonyára tudunk hasznosan hatni rá, és hogy addig fontos tudnunk, mi a dolgunk mellettük.

A mi dolgunk a gyerekek ösztöneit civilizált mederbe terelni, beléjük plántálni mindazokat a valóban felvilágosult és emberséges etikai elveket, amiket a kultúránk hordoz. Érdemes tehát „önvizsgálatot tartani”, azaz végiggondolni, fölmérni, társunkkal, barátnőkkel, szülőtársakkal átbeszélni, hogy vajon mi magunk tudjuk-e, pontosan hogyan is gondolkodjunk egyik-másik kérdésről, amit a gyereknevelés elénk dob: adott esetben a kiközösítésről, a sokféleségről, a gyerekek harcairól.

Hiszen részben ettől életünk legnagyobb kalandja a gyereknevelés: mert fejlődésre kényszerít, rászorít, hogy az egész életünket, gondolkodásunkat, életismeretünket és önismeretünket átrostáljuk, letisztázzuk, sőt: frissítsük is, ahol rászorul. Hiszen amit a gyerekünknek meg akarunk tanítani, azt előbb tudnunk szükséges. Ha meg akarom tanítani a gyerekemet horgolni vagy kerékpárváltót javítani, akkor előbb tudnom kell horgolni vagy kerékpárváltót javítani. Ha e vadóc kis törzsi lényt, óvodáskorú gyerekemet meg akarom tanítani az emberhez méltó, civilizált együttélésre és konfliktuskezelésre, konfliktus-megelőzésre, akkor birtokában kell lennem bizonyos elveknek, viselkedéskultúrának, valamilyen szintű igényegyeztetési, közvetítő technikáknak (ilyen technikát kínál pl. a Gordon-módszer).

Az ösztön mint a személyiség motorja

Hiszen az ösztönök energiája – megfelelően megszelídítve – a legdrágább kincsünk. Az emberi ösztönök repertoárjának nem minden eleme állatias és kíméletlen. Ugyanerről a tőről fakad – amit az oktatásban jól hasznosíthatunk – a motiváltság, kíváncsiság, tudásvágy, a kreatív problémamegoldó gondolkodás. Innen ered a kötődés, az intimitás, a felnőttek ivadékgondozó odaadása. Csoportösztöneink pozitív oldala az összetartás, a közösségi szellem, az altruizmus, az együttműködés, közös alkotás, sőt: a szabálykeresés és szabálykövetés is. Ezért az ösztönök energiája nagy kincs, nem megtörni vagy elfojtani akarjuk, hanem megőrizni, átszűrni, átfinomítani és civilizált csatornákba szelídíteni.

Ennek a harmadik megközelítésnek is komoly előzményei vannak az európai gondolkodás történetében. A személyiség ösztönös energiája a fejlődés hajtóereje; ha megtörjük, megöljük, az ember élő, lüktető életerejét vesszük el. Nincs lehangolóbb, mint a kihunyt szemű, fád, motiválatlan, érdektelen, mindenből kiábrándult fiatal vagy felnőtt. És éppily nagy kincs az ember szabályozottsága, tudása, bölcsessége, ember mivoltunk leglényege. A legnagyobb kincs azonban a kettő jól kiegyensúlyozott, rugalmas összjátéka, az életerős, felszabadult, jól szabályozott emberi személyiség és emberi közösség.