Miért ne hagyjuk sírni a kisbabát?

Mind a mai napig gyakran halljuk azt a hiedelmet, hogy a csecsemőket, újszülötteket sírni hagyni az élet normális része. Már pár hetes baba mellett is könnyen kiszalad a rokonok, családtagok száján, hogy „nem baj, ha sír pár percet”, vagy „meg kell szoknia, hogy elvan nélküled”, „majd álomba sírja magát”, sőt: „legalább erősödik a tüdeje”. Sokféle igazolás kering erre a nézetre; ugyanakkor a legtöbb édesanya lelke, ösztöne kézzel-lábbal tiltakozik a sírni hagyás ellen. „Nem lehet ez jó” – gondolják, de nehezen szállnak szembe tanácsadóikkal, akik sokszor imponáló magabiztossággal hangoztatják... téves nézeteiket.

Szerencsére ma már egzakt tudományos vizsgálatokon alapuló tudásra támaszkodhatunk. A gyereknevelésben nem kell már vélekedések között válogatnunk vagy hagyományokat és szokásokat követnünk kritikátlanul. Nagyon is konkrét ismeretek mutatják meg, melyik nevelési irány az, amely az idegrendszer valóságos fejlődési menetrendjének és módjának megfelel. Ennek a hátterében szilárd tényalap húzódik meg – sejtről sejtre, hormonról hormonra, hónapról hónapra térképzeték fel az idegrendszer fejlődését és a környezettel való interakciót, amely az optimális fejlődési utat biztosítja. Így aztán még kevésbé fair, hogy különféle megközelítésekkel kísérletezzünk a kisgyermek kontójára – az igazság az, hogy az újszülött, a csecsemő a későbbi személyiségének alapjait építi ki – a mindennapok hullámzása természetes; de nagyot, vagy hosszan hibázni nem kellene ezen a téren, főleg nem akkor, ha az elkerülhető.

Nem erkölcsi okból téves ez, nem is szentimentális alapon mondjuk, hogy nem, ne hagyjuk sírni a babát (ámbár érdemes elképzelni, hogy élnéd meg akár most, felnőttként, ha valamiért kétségbeesett, megsemmisült, elveszett állapotban zokognál egy ismeretlen helyzetben és a hozzád legközelebb állók percekre vagy hosszabban közönyösen magadra hagynának, „küzdjön meg vele egyedül” felkiáltással). Valójában technikai oka van annak, hogy a babát nem szabad sírni hagyni.

Roppant komplex folyamatok lényegét igyekszem itt megfogalmazni, a leegyszerűsítés szükségszerű. A dolog lényege az, hogy a csecsemő sokkal, sokkal több idegsejttel születik, mint amennyi később megmarad neki. Ebből a nagyon sok idegsejtből később nagyon sok elpusztul, és a programozott sejthalál (apoptózis) során azok az idegpályák maradnak fenn, választódnak ki, amelyeket rendszeresen használ és amelyeket a környezet is megerősít. Ezek járatódnak be, ezeket őrzi meg a későbbi életére. Ez a baba és a szülei közötti oda-vissza játékban alakul ki.

Ha újra és újra az történik vele, hogy elárasztja a stresszreakció, szétesik a viselkedése, őspánikba kerül, kivörösödve, kontrolltalanul oázik, aztán nagy nehezen megnyugtatják, de még sokáig érződik rajta, hogy borzasztóan fel volt dúlva – akkor bizony ez az a mintázat, ami rögzül, és ami később szüntelenül visszaköszön majd, az életkornak megfelelő formákban. A későbbi következmények sokféleképpen alkulhatnak a helyzet további részleteitől függően. Az ilyen babákból lehet később indulatos, ideges vagy szorongó, önmagát bántó gyerek, serdülő, majd pedig felnőtt. Ismerünk ilyet eleget. Az ilyen felnőttek egy része egyszerűen indulatos, dühös, ideges, kiabálós, szinte soha nem nyugodt-kisimult, mindent sokszorosan stresszesnek él meg; és/vagy szorong és nem bírja a stresszhelyzeteket. Mások egykettőre rátalálnak azokra a szerekre (alkohol, drogok),amelyekkel feloldást találnak abból az állandó, tűrhetetlen feszültségből, amit egészséges úton oldani nem tanultak meg, és aminek eleve nem is kellene ezen a szinten és ebben a formában léteznie az idegrendszerükben. De ha ezek a bejáratott idegpályák, akkor – sajnos – ezek.

Ráadásul a baba idegrendszere még éretlen. Idegszálai később szigetelve lesznek, mint a színes műanyag borítású villany kábelek, most viszont még nincsenek. Az elektromos ingerület viszonylag lassan terjed előre, viszont szivárog szanaszét oldalirányba is, ezért egyfajta elektromos őslevesben úszik a gyermek agya. Ezért a vészreakció az egész idegrendszerét árasztja el, ha distresszbe kerül, ha veszélyben érzi magát, egyedül, olyan helyzetben, amit nem ért.

Az ő rendszerében, az ő jelenlegi megélése szerint egy néhány percnyi sírás életveszélyes fenyegetettséget, pánikot, rettegést jelenthet. Hiszen ő nem érti az ő civilizált anyagi, tárgyi körülményeit, nem tudja, hogy amitől megrémült, az mondjuk csak egy autós babaülés vagy egy életmentő oltóanyagot tartalmazó fecskendő tűje... vagy esetleg saját testének valamilyen fájdalmas belső működése. Ha valamitől megrémül és kétségbeesve zokog, ott nála az amygdala nevű vészjelző mirigy „szól”, és azt szirénázza: veszély, veszély. Ugyanazt éli át, mint ha otthagyná az anyja egy tisztás közepén és épp most nézne farkasszemet egy kardfogú tigrissel, amely felkapja és viszi. Extrém stresszreakciót, amire az idegrendszerének még nagyon nincs szüksége, nem tudja kezelni, nincs amivel pufferolja. És ha megijed, akkor bizony az a legfontosabb, hogy az édesanyja/édesapja testén, melegben, biztonságban érezhesse magát. Természetesen ez alatt a valódi, intenzív, oázó babasírást értjük, nem azt a halk, még kontrollált méltatlankodást, ami mondjuk egy köldökcsonk-ápolást vagy egy kényelmetlen rugi feladását kíséri, és a művelet végeztével rögtön abba is marad. (Ezzel együtt is jó, ha a babát nem tesszük ki sokmindenféle kényelmetlen műveltnek, ami sírásra készteti.)

Ha viszont egy szerencsés kisbaba azt éli meg, hogy a feszültségére a szülő időben reagál, amikor az még messze a kezelhető mértéken belül van, és azt kívülről elsimítja, oldja, helyette kezeli (modulálja),ezért az soha nem csap az egekbe és nem sül ki, nem esik szét, hanem szép sima feloldást talál, akkor ezek az idegpályák járatódnak be. Az első években a szülő állítja elő azt a sima, szabályozott folyamatot, amit később a nagyobb gyermek és a felnőtt majd magának visz végbe öntudatlanul. Ha a kiborulás folyamatába időben belépünk – mondjuk egy 10 pontos felépülés során már a 2.-4. fokozatnál –, és ezt újra és újra ismételjük, azzal kirajzoljuk és bebetonozzuk ezt az áldásos folyamatot.

A gyerekek fejlődésében fontos törvényszerűség, hogy a szabályozás eleinte kívülről jön (hiszen minket, szülőket részben épp ezért állított melléjük a természet...),és az évek során fokozatosan válik belsővé. Ha ez a szabályozás kívülről megbízhatóan megérkezik, ha nem jut el odáig a kicsi, hogy a viselkedés szétesetté váljon, akkor felnőttként is ezt az enyhébb, kontrolláltabb ívet fogja bejárni. Ahogy múlik az idő, fokozatosan megtanulja (ha a szüleitől meg lehet tanulni) azokat a kiegészítő készségeket is, amik ezt lehetővé teszik és támogatják: megtalálni a feszültség okát, kielégíteni a kínzó szükségletet, gondoskodni magáról, megoldani problémás helyzeteket. Később a szerencsésebb kisgyerek már megtanulja saját maga is kitapogatni és megfogalmazni, mire van szüksége ahhoz, hogy helyreálljon az egyensúlya. Ha ez ismétlődik, akkor ez a ritmus, ez a nyugodt lefolyás, ez az egészséges indulatkezelés válik a sajátjává. Megtanulja, hogy belső diszkomfortérzeteinek az okát megkeresse, megfogalmazza, a szükségleteit időben kielégítse, az indulatait jól kezelje és egyáltalán: állandósul az, hogy az indulati amplitúdója kicsi, és hogy saját magát nyugtatja meg.

Egy Allen Schore nevű neuropszichológus írta le – jó harminc éve már – nagyon részletes kutatások alapján, hogy mindenfajta szabályozásnak a tanulása így történik: kívülről halad befelé. Előbb mi, felnőttek szabályozzuk a gyerekeket (a megfelelő mértékig, nem túlzón és persze nem az élet minden apró részletében!),és ezt tanulják meg és teszik magukévá ők az évek során. Azt is leírja, hogy hogyan történik ez: nálunk és más melegvérű állatoknál, akiknek létérdeke, hogy az anyjuk közelében maradjanak, az alakult ki az evolúció során, hogy a testközelség szerotonint és oxytocint, azaz „boldogsághormonokat” termel az anyában és a gyermekében egyszerre. Ezzel készteti a természet arra őket, hogy akarjanak egymás közvetlen testközelében maradni. Ez nem csak a biztonságot szolgálja - a belső stabilitáshoz is hozzájárul. Szerotonin jelenlétében tudnak leginkább kialakulni azok az idegpályák, amelyek a fent leírt áldásos indulatszabályozást lehetővé teszik. A szerotonin az a „boldogsághormon”, amely jelenlétében azt érezzük: „most minden jó, maradjon így... biztonság, szeretet vesz körül, ennek hullámain ringatózom.” Ez eredményez olyan felnőtteket, akik alapjáraton jókedvűek, oldottak, és csak akkor szoronganak vagy lesznek feszültek, amikor van valamilyen konkrét problémájuk... de még arra is minél előbb megoldást keresnek. Mint egy önkorrigáló rendszer, amely előbb-utóbb mindig visszaáll az alapállásba. A szerotonin hiánya ezzel szemben a depresszió legszembeötlőbb velejárója.

Mindezek miatt tehát nagyon fontos, hogy a fiatal édesanyákban ne azt a normát ültessük el, hogy rendben van a babát sírni hagyni hosszabb-rövidebb időszakokra – hiszen a baba a későbbi idegrendszere maradandó alapjait rakja le; most és a következő hetekben-hónapokban egész életére alapozza meg most a személyisége épségét, elemi érzelmi működéseit. Ezért megúszhatatlan része a szülőségnek az is, hogy a csecsemők testi, lelki, fejlődési szükségleteit előtérbe helyezzük és hozzá igazodjunk a saját igényeink, szükségleteink kielégítésében.