Dilidoki vagy lélekszerelő?

Mire jó a pszichológus?

És miért nem ciki terápiába járni…

Pszichológushoz, tanácsadásra, önismereti foglalkozásokra járó emberek gyakori panasza, hogy nem könnyen beszélnek erről barátaiknak, családtagjaiknak. Sokszor találkoznak értetlenséggel és ítélettel. Ráadásul rögtön a nyakukba szakad egy sor kérdés, amelyek kereszttüzében bizony nem könnyű megfogalmazni, mit ad nekik az önfejlesztő folyamat. „De hát érzem, hogy jót tesz” – hebegik, vagy jobb esetben: „Haladok az életemmel, és értem, mi történik velem”. A tamáskodók ellenvetései mély kulturális beidegződésekről árulkodnak. „Hogyhogy nem tudod magadnak rendbe hozni a dolgaidat?” „Miért nem beszéled meg inkább a családoddal?” „Mi olyat mondhat egy idegen, aki nem is ismeri az életedet, amit a barátaid vagy a hozzátartozóid ne tudnának elmondani?” ”

Kérdéseik azt tanúsítják, hogy a köztudatban még nem áll rendelkezésre, hogy mire jó a pszichológus. Kérdéseik rejtett üzenete pedig: „Küzdj egyedül; béna vagy, ha gondod van az életben; és persze ez is a te hibád. Mi nagyon szívesen megmondjuk, mit csinálsz rosszul és hogyan kellene élned.

Na de valójában mit is adhat egy pszichológus?

Ismerjük meg – legalábbis vázlatosan – annak a tanulási folyamatnak a hátterét, amely az önismereti munka során lezajlik. Hátha ez segít válaszokat generálni azoknak, akik ilyen kérdésekkel szembesülnek. És hátha segít eloszlatni azok kételyeit, szorongását, bizalmatlanságát, akik egyedül küzdenek gondjaikkal, de már unják a körbe-körbe forgást, és szívesen leraknák a terheik egy részét.

Kinek segíthet?

Hiszen nem kell dilisnek, ketyósnak, becsődöltnek, bénának, defektesnek lenni ahhoz, hogy az ember tudatosan fejleszteni kezdje önismeretét, kommunikációs vagy életvezetési készségeit. Elég, ha azt érzi: rendbe szeretném rakni a múltamat, a jelenemet és a jövőmet. Vagy azt: tudom, hogy ennél több van bennem, többet várnék az élettől; biztosan lehet kevesebb fájdalommal vagy konfliktussal élni, teljesebben kibontakozni. Mások azt élik meg: mostanában kicsit rázós a sín, szeretném pontosan érteni, mi történik velem és hogy jöhetnék ki a legjobban ebből az időszakból. Nem is szólva azokról, akik krízisben vannak: a válsághelyzeteket sem elég pusztán túlélni, kibírni, átvészelni. Hiszen a krízis olyan életszakasz, amikor nem látjuk magunk előtt a megszokott utat, mintha beomlott volna a járda. Innen általában két lépcsősor megy tovább: az egyik fölfelé vezet, a másik lefelé. Az okos ember tanul, épül a válságból, és megszerzi azt a támogatást, amely birtokában egy fél emelettel magasabban jöhet ki, mint ahol belement.

És hogy miért nem ciki szakember vezetésével szerelgetni a lelkünket és az életünket? Ennek megértéséhez egy kicsit vissza kell mennünk az időben.

Hogyan keletkezik az egészséges ember?

Amikor az ember megszületik, egy lehetőségcsomagként érkezik ebbe a világba. Ha a fejlődéséhez szükséges feltételek optimális mértékben megadatnak, akkor optimális mértékben ki is bontakozik. Fizikailag, érzelmileg és szellemileg nem csak egészséges, nem csak ép lesz, hanem sugárzó, tevékeny, boldog; ugyanakkor jól szabályozott, jól alkalmazkodó és jól kommunikáló. A párválasztás és a szülőség, a pályaválasztás, munka és jólét, illetve a társadalomban való konstruktív részvétel azok a fő területek, ahol kibontakozásunk zajlik. Ráadásul a szubjektív boldogságélmény, az általános közérzet nem is feltétlen függ össze azzal, hogy az egyes sávokban mit sikerült elérni.

A térkép, ami szebb mint a valódi

Játsszunk most el pár percig a gondolattal, milyen is lenne egy tökéletes, meseszép világban egy ideális felnövekedést megélt, egészséges lelkű ember, és milyen lenne egy társadalom, amely csupa ilyen emberből áll! Kérlek, ne riadj meg, Kedves Olvasóm! Amit itt leírok, egy ideális – de legalábbis optimális – gyerekkor képe. Szebb mint a valódi – de térkép is a valódihoz. Használd úgy, ahogy neked a legjobb: útmutatónak, inspirációnak!

A tökéletes társadalom tagjai testileg és lelkileg egészséges, energikus, jó kisugárzású, kapcsolatképes és termékeny, önmegvalósító emberek. Egyesül bennük az erő és a rugalmasság; az öröm és a komolyság; a saját jólétük szolgálata pedig jól megfér a másokra figyeléssel. Kommunikációjuk meleg, tiszta és hiteles. Olyan emberek ők, aki gyermekkoruk egymásra épülő korszakaiban megkapták mindazt, ami a lelket táplálja. Csecsemőként az abszolút biztonságot, a testmeleget, a ráhangolódó, figyelmes, kiszámítható szülőket; később a mozgás, a felfedezés és az önállóság örömét, a védettségben folytatott kísérletezés engedélyét. Ovis korukban övék volt a szabad játszás és álmodozás, az elmélyülés ajándéka: volt gyerekkoruk. Iskolás korban megkapták a higgadt, kedves és észszerű szoktatást a rendre, a teljesítményre és a felelősségre; kamaszon az élet ismeretét és a felelősséghordozáshoz szükséges énerőt, az érettségükkel arányosan táguló szabadságot. Kiismerték és kiművelték saját képességeiket. Fiatal felnőttként eszmékért, ideálokért, értékrendi kérdésekért lelkesedtek, kialakították az identitásukat és végigjárták egy önmegvalósító pályaválasztási folyamat útját. Tartalmas korai "próbakapcsolatok" során ismerkedtek szerelemmel, intimitással, a másik nemmel és szerelmes, férfi/női önmagukkal. Megtalálták a helyüket a társadalomban, ahol a kedvük és tehetségük szerinti tevékenységgel a lehető legtöbbet tudnak adni az embereknek. Napi szinten látják ennek hasznát – és az igyekezetük meg is térül. A körülöttük élőkkel (családban, munkahelyen, máshol) kiegyenlített cserekapcsolatban és pozitív kommunikációban működnek együtt, ahol a tagok igényei - racionális alkufolyamatok révén - a lehető legnagyobb mértékben kielégülnek. A velük élő gyermekek igényei a felnőttekével szemben előnyt élveznek mindaddig, amíg erre a fejlődésük érdekében rászorulnak.

Hogyan sérülünk?

A valóságban a fent leírt feltételek soha nem teljesülnek maradéktalanul. Az ember optimális neveltetésének feltételi roppant bonyolultak, mivel az ember igen fejlett és összetett lény. A kifejlődése több, mint húsz évet fog át, és ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségek egészségesen és harmonikusan kibontakozzanak, egy sor különféle fizikai, érzelmi-kapcsolati és intellektuális feltételnek kell teljesülnie. Minden gyermek nélkülöz valamit a neveltetése során, kisebb, nagyobb, vagy néha tragikus mértékben, huzamos hiány, stressz vagy egyszeri éles trauma következtében. Minden családban és minden társadalomban vannak hiányok: részben történelmi, össztársadalmi események (kataklizmákhoz, nyomorhoz, kirekesztéshez fűződő veszteség, nélkülözés vagy megszégyenülés), részben egyedi traumák vagy hiányállapotok formájában. Elég egy pár percig elgondolkodni, és biztos a saját családunk történetében is találunk efféle töréspontot. Amikor pedig valamilyen feltétel nem adatik meg, akkor beáll a sérülés, a deficit, eltorzulhat a fejlődési út, hiányt szenved a kibontakozás.

Ha a környezet sérült, a feltételek hiányosak vagy torzultak, a gyermek ehhez alkalmazkodik, automatikusan és a lehető legnagyobb mértékben. Hiszen az egészséges életösztön azt diktálja: tedd, amit tenned kell, hogy megkaphasd, ami nélkülözhetetlen a fejlődésedhez. És a gyermek teszi. Ha a családhoz tartozás érzéséért le kell mondani saját egyediségéről, és mindenek fölött jóságosnak, alkalmazkodónak és áldozatkésznek lenni, akkor azt. Ha az elemi biztonságérzethez az szükséges, hogy elbújjon egy üvöltöző, kiszámíthatatlan apa elől, kizárja a világot és fantáziájába temetkezzék, akkor azt. Ha az anyai szeretethez nem vezet más út, mint hogy sérült, beteg, esetleg szerfüggő anyukáját támogassa, vigasztalja, igényeit átérezze és kiszolgálja, miközben hátrasorolja vagy elsorvasztja a saját igényeit, akkor azt. Az ilyen folyamatokban is egészséges fejlődési energia működik, ám a környezet torzulása miatt nem optimális (szuboptimális) útra terelődik, és így már hátrányt szenved az egyén kibontakozása.

Miért nem gyógyul meg magától?

A dologban az a feneség, hogy a gyerekkor az alkalmazkodási stratégiák tanulásának az ideje. A korai években kialakított módszerek rögzülnek. Az idegrendszer az első néhány életévben megformálódik és bejáratódnak a legelemibb reakciómintázatok idegpályái (és igen: ezek később kellő tudatosság mellett, kellő munkával, megfelelő segítő kapcsolatban egészen jól átformálhatók). Aki kicsi korában – tegyük föl – rejtőzik, és a képzelet világába menekül egy fenyegető világban, abból aztán valószínűleg ilyen óvodás és ilyen iskolás lesz, ilyen fiatal, ilyen felnőtt, ilyen munkaerő. Ennek összes hátrányával és előnyével. Aki azt a mozdulatot szokta meg: „majd én gyorsan lemondok arról, amit akartam és akkor helyreáll az egész társaság harmóniája és mindenkinek jobb lesz, így nekem is”, az ezen képlet szerint működik majd más társas helyzetekben is – és halmozza ennek összes veszteségét. Onnantól kezdve, hogy a fejlődési út elágazott, már nem egykönnyen csatlakozik vissza a fősodorhoz. Következmény következményt szül, a választások beszűkülnek, így a fejlődés a szuboptimális úton halad tovább, mindez pedig tetten érhető lesz az illető személyiségstílusában és teljesítményében.

Kezdetben életmentő, később kerékkötő

A korai családban a túlélést szolgálják az ilyen alkalmazkodási mintázatok, később a kinti világhoz képest viszont már szabálytalannak tűnnek föl és több hátrányt hoznak, mint előnyt. Például míg bőven lehet, hogy egy erőszakos és kiszámíthatatlan apa mellett a legjobb út a csöndes elhúzódás és a fantáziába temetkezés, már az óvodában megmutatkozhat, hogy az ilyen játszás nem szolgálja a társas kapcsolatok kiépülését, a fizikai ügyesség fejlődését, az együttműködés tanulását, vagy azt, hogy a gyerek nevelői kíváncsiak legyenek rá, ki rejlik belül, és kibontsák őt. Az iskolában aztán különösen kontrasztosan tűnik föl, ha egy gyerek megszokott alkalmazkodási mintája nem szolgálja a tanulást, a felfedezést, a teljesítményhelyzetekben való megfelelést vagy a barátkozást. Ha pedig a gyermek nem kapcsolódik be és nem él meg sikerélményt, hosszabb távon is sérülhet az önértékelése, identitásformálása, pályaválasztása, vagy az, mennyire tudja meg- és elismertetni magát a külvilággal. Még ha egy-egy jó tanár ösztönösen hívogatja, nyitogatja is a bezárkózott – és esetleg mégoly tehetséges – gyereket, a legtöbb pedagógusnak se módja, tere, ideje, se képzettsége, módszere, eszközei nincsenek arra, hogy az ilyen elzárkózó, kockázatkerülő gyermeket kibontsa. Így a gyermek vesztesége évről évre halmozódik.

Az ember ráébred, hogy jobbat érdemel

A fiatal vagy felnőtt életében egyszer csak eljöhet az a pillanat, amikor már túlságosan sok fájdalmat, kudarcot, keserűséget okoznak neki azok az alkalmazkodási formák, amelyek az eredeti családjának lenyomatát hordozzák. Szerencsés esetben tudatossá is válik az is, hogy jelenlegi nehézségei összefüggnek a régi hiányokkal, törésekkel. Vagy csak hírét veszi, hogy az ilyesmin lehet változtatni. Ekkor pedig megszólalhat az a nagyon egészséges igénye, hogy végre kitörjön a kényszerpályáról, megértse, miért ütközött falba, és megtalálja a kiteljesedés útját. Hogy könnyebb legyen az élete, javuljon a közérzete (hiszen a szervezetük – jó ösztönnel – mindenféle létező módon tiltakozik az elakadás ellen és hírt ad az útját kereső, de felszínre törni nem tudó életerő frusztrációjáról), hogy legyen jó párkapcsolata, legyen olyan pályaválasztása, amit magáénak érez, olyan munkahelye, ahova szívesen indul el reggelente; hogy szülőként le tudja tenni rossz mintáit, azt tudja adni gyermekének, amit a szíve mélyén mindig is akart, és így végre jó anyaként, jó apaként gondolhasson magára.

A lélekszerelés is egy szakma

Ám az, hogy a nem nyerő gondolkodási, érzés- és viselkedésmintákat sikerüljön átprogramozni, és az elakadt fejlődés megkésve végbemenjen, már szakszerű műveletek sorát igényli. E pótlólagos, gyógyító nevelés és kibontakoztatás műveleteit, mozdulatait, feltételeit a pszichológusszakma hivatása ismerni és alkalmazni. Ennek fejlődési,érzelmi, viselkedésbeli, idegrendszeri és hormonális hátterét kutatják, ennek műveleti módszertanát vizsgálják és fejlesztik legalább másfélszáz éve, különböző formákban és módszerekkel. A háttérismeretek, a műveletek összefüggései és a szakember iskolázott intuíciójának használata együttesen egy különálló, semmi máshoz nem hasonlítható szakma eszköztárát alkotják. Ugyanúgy nem várható el egy más területen dolgozó szakembertől, hogy ismerje a pszichoterápiás fejlesztés lépéseit, ahogyan a pszichológus sem ismeri a törött lába gyógyulásához szükséges gyógytorna, az autószerelés, vagy a belgyógyászati sebészet fogásait. Ahogyan gyógytornászra, autószerelőre és sebészre bízzuk az izmainkban, autónkban, vagy vakbelünkben elvégzendő műveletek sorát, úgy a hiányállapotot vagy sérülést szenvedett lélek pótlólagos fejlesztését és gyógyítását is érdemes szakemberre bízni. Sőt: ugyanúgy nem érdemes vele otthon házilag barkácsolni (pl. biztatni a depresszióst, hogy „szedje össze magát” vagy a gyászolót, hogy „ideje lenne már túltenni magad rajta, hiszen az élet megy tovább”), ahogyan a vakbélműtétet, az autószerelést és a csontropogtatást sem tanácsos házilag végezni. Hiszen ezerszer láthatjuk: a lélekszerelés puszta akaraterőből nem megy, kritika vagy erőszak nyomására pedig visszafelé megy. „Az erő a kliensben van” – mondja Rogers. A meggyötört, kusza lélekben feldolgozni és ad acta tenni azt, ami rossz volt, megtalálni, merre van előre, megtalálni az egészséges, gyógyuló, előremenő lendületet és ezt felszínre segíteni, technikákkal felvértezni: ez a szakember és ügyfele közös munkája.

A madárkórház: egy különös kapcsolat

A pszichológus hozzáértéssel vezeti, kíséri kliensét az úton, semmi máshoz nem hasonlítható meleg, bizalmi, ám mégis szigorú keretek közt tartott kapcsolatot alakít ki vele, és közben értő, támogató, szívből drukkoló szövetségesként áll mellette. Osztatlan figyelmet és feltétel nélküli elfogadást, támogatást ugyanúgy kínál, mint bevált élettérképeket és a kapcsolatkezelést, életvezetést megkönnyítő technikákat. Amíg szükség van rá, rendelkezésre áll. Ha már nincs rá szükség, elengedi kliensét, mint a madárkórházból a gyógyult madarat: hadd röpüljön!

A lelki egészség - közérdek

Aki segítségért folyamodik, azt érzi, hogy a „rendrakás” az ő érdeke; saját maga és szerettei kedvéért törekszik rá, hogy egészséges és boldog legyen. Valójában azonban a társadalomnak még sokkal inkább érdeke az egyén gyógyulása, hiszen az a társadalom, amely rosszul alkalmazkodó, boldogtalan, negatívan kommunikáló vagy nem kellően kibontakozott emberekből áll, soha nem lesz jól teljesítő, sem pedig kellemes társadalom. Olyan világban szeretnénk élni, ahol az anyák és apák örömmel, szívvel és ésszel nevelnek, a tanárok, az orvosok, a buszvezetők és a zöldségtermesztők kedvvel, hozzáértőn és eredményesen űzik a szakmájukat; ahol a szomszédok köszönnek, segítik egymást és tudják, hol húzódik a telekhatár.

Némi jóindulatú túlzással azt is mondhatjuk: boldognak és egészségesnek lenni kötelesség saját magunk, a velünk élők, a család és a társadalom iránt. Ez tehát az értelme annak, hogy lélekszerelőhöz járjunk.